http://78.131.57.228/13-iq100/9143-a-levego-a-legjobb-fegyverunk-a-meteorok-ellen#sigProId960c3b09e8
Míg a katasztrófafilmekben a Föld útját keresztező nagyobb űrsziklák többnyire elérik a felszínt, és becsapódásukkal okozzák a legtöbb kárt, a valóságban kicsit más a helyzet.
Hogy mi történik a való életben, arra jó példa a cseljabinszki meteor esete, amely 2013. február 15-én találta el bolygónkat. A 19 méter átmérőjű szikladarab nagyjából 18 km/másodperces sebességgel lépett be a légkörbe, majd ahogy felhevült, fényleni kezdett, elporladt kőzetekből álló füstcsíkot hagyva hátra maga után. Egy-két másodperc elteltével aztán a még jobban kifényesedett, ekkor tört az égitest a nyomástól darabjaira. Ahogy továbbhaladt, a mögötte húzódó csík is vastagabbá vált. A meteor aztán rövidesen kialudt.
A cseljabinszki meteor felrobbanásakor nagyjából félmillió tonna TNT-nek megfelelő energia szabadult fel, ami egyenértékű egy kisebb atomfegyver bevetésével. Az igazi rejtély azonban az egészben, hogy a szikladarab eredeti, a becslések szerint 12 tonnányi anyagából mindössze 4–6 tonnát találtak meg a felszínen, és ezek mindegyike csak kisebb szilánk volt. A legnagyobb fellelt meteorit tömege sem haladta meg a 600 kilogrammot.
Pedig az eseményt kísérő nagy nyilvánosság és a meteoritok magas piaci ára miatt rengetegen keresték a szilánkokat. Még ha a legoptimistább adatokkal számolunk, akkor is úgy tűnik, hogy az egykori meteornak csak a felét sikerült fellelni, a másik fele pedig minden bizonnyal elporladt a légkörben. A megtalált darabok ráadásul nagyon tömörek és erősek, ami azt sugallja, hogy az égitest java nem ilyen volt. A számítógépes modellek szerint ez a légkörbe belépő meteorok javára igaz lehet, és egy új kutatásból az is kiderül, hogy az egész folyamat egy kicsit máshogy zajlik, mint ahogy eddig gondolták a szakértők.
A korábbi modellek alapján amikor egy űrszikla belép a légkörbe, az előtte feltorlódó levegő nyomása a haladás iránya mentén összenyomja azt. Ez a hatás töri össze aztán kisebb darabokra az égitestet. A törmeléknek pedig nagyobb lesz a levegővel érintkező felülete, így még kifejezettebbé válik a hatás. Minden kisebb darab szintén összenyomódik, és még kisebb darabokra törik szét, gyorsan felőrölve az égitest anyagát.
Ezek a modellek azonban nem vették számításba azt, hogyan hatol be a meteor belsejébe a levegő az azon található hasadékokon és lyukakon keresztül. Ezt pótolták egy új modell létrehozói, akik immár a meteorok permeabilitását is tekintetbe vették a folyamat során, megvizsgálva, hogy ez hogyan változtathatja meg az események kibontakozását.
Bár tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, amit találtak, de sok rejtélyt megmagyaráz az meteorokkal kapcsolatban. Az új modell alapján a nagyobb permeabilitás fokozott lapultsággal is jár együtt, ami könnyebben törő anyagot eredményez. Az is kiderült, hogy minél lyukacsosabb eredetileg egy égitest, annál nagyobb robbanást produkál, hiszen annál gyorsabban hatol be a mélyére a levegő.
A cseljabinszki meteor viselkedése ezen kutatás szerint azzal magyarázható, hogy az űrszikla eleve nagyon porózus volt. Ha tömör lett volna, nem tört volna össze 30–40 kilométeres magasságban, ahol a levegő nyomása önmagában kevés lett volna megbontásához. Mivel azonban az égitest tömörebb és kevésbé tömör darabokból tevődött össze, a nagy sebesség mellett belécsapódó levegő, úgy viselkedett, mint egy légkalapács: belekapaszkodott a hasadékokba, és ezek mentén felhasította az égitestet. Az eseményt csak a legtömörebb szilánkok élték túl, és ezek hullottak le a felszínre, az égitest java azonban teljesen elporladt a levegőben.
Forrás: ipon.hu / syfy.com / onlinelibrary.wiley.com