Az emberiség – és Európa – történelme során a szövetségi államok születése rendszerint hosszú és véres vajúdás eredménye volt.

Az Egyesült Államokban kellett hozzá egy gyarmatosítás és a bennszülöttek kíméletlen kiirtása, majd pedig egy kegyetlen polgárháború. Indiában két évszázadnyi angol gyarmatosítás volt az előzmény. Az egykori szovjet himnusz a „szövetségbe forrt, szabad köztársaságok” frigyét dicsérte, ám általában ezek a tagköztársaságok sem önként húzódtak a bolsevik Oroszország szárnyai alá. Az eltérő kultúrákból, eltérő identitásokból fakadó, gyökeresen különböző érdekek, törvényszerűen erőszakos konfliktusokat szültek.

Tegyük hozzá, hogy még ott is számos erőteljes konfliktus kísérte a folyamatot, ahol egyébként közösek voltak a kulturális alapok és a felismert közös érdekek, mint például Svájc kialakulásakor vagy a XIX. századi német egyesítés során.

Leszögezhetjük: a történelem során csak akkor jöttek létre szilárd, maradandó föderációk, ha már induláskor léteztek a stabil, közös, kulturális alapok. Minél kevésbé teljesült ez a feltétel, annál nagyobb mérvű (fegyveres) erőszakra volt szükség egy közös állam megteremtéséhez és fenntartásához. Természetesen az ilyen államok egyben tartása során kialakulhattak bizonyos közös identitások, amelyek – legkevesebb 2-3 nemzedék után – erősítették a belső kohéziót. Azonban minél kevesebb a közös pont az induláskor, annál tovább tart azok kialakulása.

Ezt a folyamatot jelentősen elősegítheti a gazdaság fejlődése, de a gazdasági jólét önmagában még nem képez identitást. A közös érdekek, közös tapasztalatok, közös kultúra képez identitást. A gazdaság „csak” a malter, ami a téglákat egyben tartja. Amint komolyabb válságok sújtják az ilyen közösségeket, az építmény stabilitása megrendül. Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió – csupán néhány példa a közelmúltból. Mondhatnánk, hogy mindez az Európai Unión kívül történt és egy föderatív Európát nem fenyegetne ilyen veszély. Azonban ez nem igaz. A katalánok vagy a skótok függetlenedési törekvései pont ennek az ellenkezőjét mutatják. Skócia lakosai az Egyesült Királyság összlakosságának 8.4%-át alkotják és ez az országrész adja az országos adóbevételek 9.4%-át. A költségvetési kiadásoknak azonban csupán 9.3%-a gazdagítja a skótokat. A gazdasági válság hatására tervezett újabb brit megszorítások Skóciát is sújtanák, miközben egyre többen vélik úgy, hogy az északi-tengeri olajmezők birtokában egy független Skócia nagyon jól meg tudna állni a saját lábán. A katalánok esetében a különbségek még inkább szembeötlőek: befizetéseik a spanyol költségvetésbe 8%-kal haladják meg a régióra fordított központi kiadásokat, ugyanakkor a saját hiányuk az összes régió között a legmagasabb. Nem meglepő, ha ezekben az országrészekben jelentős támogatás alakult ki a függetlenedés ügye mellett.

Mindazonáltal, katasztrófával járna-e egyes európai régiók függetlenedése? Semmiképpen sem. Hiszen a gyakorlatban láthatjuk: míg Nyugat-, Dél- és Észak-Európa egyes régiói már hosszú évtizedek óta kísérleteznek, addig keleten egy – ehhez képest - gyors és nagymértékű szétesés zajlott le – életképes, szuverén államokat eredményezve. Nincs ok azt feltételezni, hogy az Európai Unión belül nagyobb megrázkódtatásokkal járna ez a folyamat. Sőt: többek között éppen az Unió keretei adnak esélyt arra, hogy ott ezek a folyamatok sokkal szabályozottabban és kevesebb konfliktussal menjenek végbe.

Ráadásul ennek nem kell feltétlenül ütköznie a brüsszeli (vagy berlini) döntéshozók szemei előtt lebegő európai föderáció távlati elképzelésével sem. Ezek az új országok mind gazdaságilag, mind politikailag mélyen be vannak ágyazódva az EU-ba. Ráadásul, az Egyesült Királyságtól eltérően, Skócia várhatóan kevésbé folytatna külön-utas politikát a közös uniós ügyekben. Ezzel szemben áll az a politikai fenyegetésként is értelmezhető kijelentés Barroso részéről, hogy az esetleg függetlenné váló országok nem maradnának automatikusan az EU tagjai, hanem csatlakozási tárgyalások várnának rájuk. Barroso szerint amúgy „senki nem akarja elhagyni az Uniót, viszont sokan szeretnének csatlakozni”. Nos, attól eltekintve, hogy sem Svájc, sem Norvégia nem töri magát, hogy taggá váljon, aggályos ez a kijelentés az általa sugallt elitista sértődöttség miatt is. Pedig éppen az ilyen új országok tagsági viszonyának automatikus fenntartása erősíthetné azt a képet, hogy az EU-tagság nem csorbítja a nemzeti közösségek önrendelkezését és az Uniót nem a brüsszeli bürokraták kénye-kedve, hanem az egyes tagok szuverén akarata tartja egyben.

A homo sovieticus identitásának megteremtése alapvetően sikertelen kísérlet volt. Mennyivel van nagyobb esélye egy homo europaeus identitás létrejöttének? Szembe kellene nézni végre azzal, hogy nincs olyan átfogó, közös európai identitás, amire stabilan lehetne egy Európai Egyesült Államokat építeni. Az EU reálisan csak egy olyan rugalmas politikai rendszer kialakítását tűzheti ki célul, amelyben az egyes közösségek önálló, a politikai színtéren óhatatlanul is megjelenő identitásai nem a rendszer szétfeszítését, hanem annak erősítését szolgálják.

Forrás: ruvr.ru