http://78.131.57.228/13-iq100/1435-az-amerikai-alom-nem-egyeb-mint-mitosz#sigProId0858e61444
Amerika szereti azt hinni magáról, hogy a lehetőségek országa, és mások is jobbára így gondolkodnak róla. Sokan ismerünk példákat amerikaiakról, akik saját erejükből jutottak a csúcsra. De milyen mértékben függnek az egyén életesélyei a szülők jövedelmétől és képzettségétől?
Az adatok ma azt mutatják, hogy az amerikai álom nem egyéb, mint mítosz. Az Egyesült Államokban ma rosszabb az esélyegyenlőség, mint Európában, vagy mint bármely más fejlett ipari államban, amelyre vonatkozóan elérhetők ilyen adatok. A fejlett országok közül Amerikában a legnagyobb az egyenlőtlenség, és e tekintetben növekszik a szakadék a világ többi részéhez képest. A 2009–2010-es „fellendülés” idején a jövedelemskála legfelső 1 százaléka vitte el a bérnövekedés 93 százalékát. Ha pedig a többi egyenlőtlenségi mutatót – vagyon, egészség, várható élettartam – nézzük, azok legalább olyan rosszak vagy rosszabbak.
A kiolvasható, világos trend szerint a jövedelmek és a vagyonok a csúcson koncentrálódnak, miközben kiüresedik a középréteg, az alsó szinten pedig növekszik a szegénység.
A csúcson lévők jövedelme tükrözhetné a társadalomhoz való nagyobb hozzájárulást, az elmúlt évek válsága azonban egészen mást jelez: a bankárok, akik a globális gazdaságot és a saját cégüket egyaránt a tönk szélére juttatták, óriási pénzeket vehettek fel.
A legfelső szinten aránytalanul nagy szerepet játszottak a járadékvadászatban: egyesek monopolpozíciók révén szerezték vagyonukat, mások vezérigazgatói beosztásukból kovácsoltak előnyt, túl nagy hányadot hasítottak ki maguknak a megtermelt nyereségből. Megint mások politikai kapcsolataikat vették igénybe, akár túlszámlázva az állam által vásárolt tételeket (például gyógyszereket) vagy mesterségesen alacsony árakat alkalmazva ott, ahol az állam elad (bányászati jogok esetében). A pénzügyi szektorban a vagyonok gyakorta a szegények kizsákmányolásából erednek, például a ragadozó jellegű kölcsönfeltételekből vagy hitelkártya-praktikákból.
Az egész nem végződött volna ilyen rosszul, ha a „mindenhová jut valami” gazdasági tételekből csak egy szemernyi is igaz lett volna. Ezen elv szerint mindenki jobban járhat, ha „azok ott fenn” gazdagodnak, ma azonban a legtöbb amerikai reáljövedelmét tekintve rosszabbul áll, mint 1997-ben, másfél évtizeddel ezelőtt. Egyesek, akik védik az Amerikában tapasztalható egyenlőtlenséget, azt mondják, hogy a középen lévők ne panaszkodjanak. Nekik ugyan keskenyebb szelet jut a tortából, amely azonban egészét tekintve úgy megnőtt, hogy a nekik jutó szelet önmagában is nagyobb lett, köszönhetően a gazdagok hozzájárulásának. A valóság ennek is ellentmond: az amerikai gazdaság a második világháború után sokkal gyorsabban növekedett, mert akkor minden együtt nőtt, ellentétben az 1980 óta eltelt idővel, amikor a növekedés széttartott.
Amint megértjük az egyenlőtlenség forrásait, mindez már egyáltalán nem meglepő. A járadékvadászat eltorzítja a gazdaságot. A piaci erők szerepet játszanak, de a piacokat a politika alakítja. Amerikában ehhez jön a kampányfinanszírozás kvázi korrupt rendszere, illetve a politika és az ipar közötti átjárás, ezért itt a politikát a pénz alakítja. Vegyük például a csődtörvényt, amely a származékos piacok szereplőit mindenek fölé helyezi, de a diákhitelek terheinek enyhítését akkor sem teszi lehetővé, ha a kapott képzés mégoly gyatra. A rendszer így gazdaggá teszi a bankárokat, az alsó szinten lévőket pedig még jobban elszegényíti.
Az egyenlőtlenség növekedése azonban nem elkerülhetetlen.
Vannak piacgazdaságok, amelyek jobban teljesítenek mind a GDP alakulását, mind polgáraik többségének életszínvonalát illetően. Egyesek még csökkenteni is tudják az egyenlőtlenséget. Amerika azonban nagy árat fizet, mert ezzel szemben megy. Az egyenlőtlenség lassabb növekedéshez és gyengébb hatékonysághoz vezet. A lehetőségek hiánya azt jelenti, hogy az ország legfontosabb vagyona – a lakossága – nincs maradéktalanul kihasználva. Az alsóbb szinten élők, sőt a középosztályhoz tartozók közül sokan képtelenek kiaknázni a bennük rejlő potenciált, mert a gazdagok eleve kevesebb közszolgáltatást igényelnek, ráadásul a politikai befolyásukat az adók és az állami kiadások csökkentésének kikényszerítésére használják. Ez pedig az infrastruktúra, a képzés és a technológia fejlesztését célzó beruházások elhanyagolásához vezet, ami visszafogja a növekedés motorját.
Az utóbbi évek válsága tovább fokozta az egyenlőtlenséget, mert lefaragtak a szociális kiadásokból, a nagy arányú munkanélküliség miatt pedig nyomás alá kerültek a bérek. Ebben a helyzetben fontos nemzetközi intézmények figyelmeztettek, hogy az egyenlőtlenség gazdasági instabilitáshoz vezet. Legfőképpen azonban Amerika értékeit és identitását is aláássa az egyenlőtlenség, amely immár szélsőséges kilengéseket mutat, és a hatásai megjelennek majd minden állami döntésben, a monetáris politika vitelétől kezdve a költségvetési pénzek allokálásáig. Amerika immár nem az „igazságot mindenkinek” országa.
Ehelyett előny jár a gazdagoknak, és igazság azoknak, akik meg tudják azt fizetni. Mindez teljesen nyilvánvalóvá vált a kilakoltatási válság során, amikor a bankok nemcsak azt hitték el, hogy a bukásukhoz váltak túl naggyá, hanem a számonkéréshez is. Amerika többé nem tekinthet úgy magára, mint a lehetőségek országára, ami valamikor volt. Ennek azonban nem kellene így lennie: még mindig nem túl késő, hogy helyreálljon az amerikai álom.
Szerző: Joseph E. Stiglitz
A Columbia Egyetem közgazdasági Nobel-díjas professzora
Forrás: vg.hu