Az Egyesült Államok és az európai tagállamok viszonya sosem volt egyértelmű a NATO-n belül, ám első negyven évében, egészen a hidegháború megnyeréséig a szervezet céljai világosak voltak. De mi a célja a 21. században? Mi igazolta a NATO szerepét a volt Jugoszláviában, Grúziában, Afganisztánban, legutóbb pedig Líbiában?

Nem meglepőek egy európai számára Robert Gates, az Egyesült Államok leköszönő védelmi miniszterének múlt héten, Brüsszelben elhangzott neheztelő szavai. Az amerikaiakat az bosszantja, hogy az európai tagállamok gyakorlatilag a NATO 1949-es alapítása óta nem a kellő mértékben veszik ki részüket a szervezet munkájából. "Ott vannak a mi csapataink, így az európaiak nem teszik bele a magukét. Nem teszik meg azt az áldozatot, hogy a saját védelmük érdekében katonákat biztosítsanak" - mondta annak idején Eisenhower.

De nem csak erről van szó. Mégha egy nem letisztázott alku is volt az alapja az Egyesült Államok és Európa közti kapcsolatnak a NATO-n belül, a szervezetnek valaha legalább a célja egyértelmű volt. Most azonban, ha az amerikaiak felteszik a kérdést, hogy - Gates szavaival élve - a "politikailag fájdalmas költségvetési megszorítások" idején miért ők fizetik a NATO költségeinek háromnegyedét, az európaiak egy még ennél is lényegbevágóbb kérdéssel válaszolhatnak: mi a célja egyáltalán a szervezetnek? Kinek van még szüksége a NATO-ra?

Geoffrey Wheatcroft brit író, újságíró, a Guardian, a Boston Globe és az American Conservative rendszeres publicistája lényegre törő írása itt olvasható: Kattintson ide...

Forrás: komment.hu